Én azt hittem, örök az érzés és
soha véget nem érő ragyogás bűvöl el.
Múlik minden, marad a kérdés:
Miért születtem és hová tűnök el?
Mély ködbe burkolt képlet
a kezdet és a végzet,
homályba borul mindenképp!

Mért van közel? Miért van távol,
ha nem lehet úgyse enyém soha a végtelen?
Mért nem jön el? Miért a fátyol,
amit a szemem elé von szüntelen?
De mégis néha érzem,
nem lehet igaz mégsem,
nem lehet, hogy semmiért
peregjen le annyi év,
pusztulásra ítélt.

Valahol már oszlik a köd,
nem hiszem el, hogy mindent beföd,
nem hiszem el, hogy a léten túl
örökös sötétség lapul.
Valahol már dobban a szív,
valahol már mondják a hírt,
valahol tán, én azt hiszem,
valahol várnak rám.

Egy helyben jársz bármerre tartasz,
ha nem ér el hozzád a ködfalon túli világ.
Mondd, mire vársz? Mire számítasz?
Szembeszállhat e faggyal egy szál virág?
De hallod a köd mögül,
vagy valahol legbelül,
egy dallam lebeg feléd,
szívedben szórva szét a fény üzenetét,

Valahol már oszlik a köd,
nem hiszem el, hogy mindent beföd,
nem hiszem el, hogy a léten túl
örökös sötétség lapul.
Valahol már dobban a szív,
valahol már mondják a hírt,
valahol tán, én azt hiszem,
valahol várnak rám.